English

N&n Galéria

 

Lépték

Látomás és valóság! Hol találunk még egy építészt, akinek volna mersze így, pőrén egymás mellé tenni rajzi fantáziáit és felépült házainak képeit? A házakét, amelyek majd’ mindig kompromisszumokkal terhelten, a megbízótól, a kivitelezőtől, vagyis az élettől tépázottan valósulnak meg. Vincze megtette ezt, s ez a kiállítás igazolja bátorságát.
Erős képzelet és mértéktartó, pontos térteremtés egészítik ki egymást biztatóan és életszerűen ezeken a lapokon.
Erős képzelet nélkül nincsen erős architektúra, s Vincze (mint ő maga mondja) a rajzi lapokon fantáziáját gyakorolja, mintegy karbantartja szellemét. Régi jó szokása ez – mindannyian emlékszünk a nyolcvanas években készült, nagy feltűnést keltett, organikus-szürreális lapjaira, amelyek (akkor még) a kirobbanó tehetség gyümölcseiként egy egészen eredeti architektúra ígéretét hordozták. Az itt kiállított rajzok ugyanazt a teremtő képzeletet mutatják, én azonban valamiféle letisztulást látok a rajzok, s főképpen Vincze házainak folyamatában. A grafikákon többé nem az organikus építészet szürreálissá álmodott világa, hanem a modernista építészet táplálja imaginációját. Talán éppen a racionálisnak tűnő alapformák szertelen kezelése és a statikai képtelenségek némi jótékony (ön)iróniát sugallnak.
A megvalósult munkákon pedig úgy tűnik, a legegyértelműbb, leggazdaságosabb formai és téri megoldásokat keresi. Az elkészült házak és belsők a korábbiakhoz, például a Csengerben megépültekhez képest, egyszerűbbek lettek, miközben megőrizték nagyvonalúságukat és arányosságukat.
Magam, egyébként, a Lépték címet adnám a kiállításnak a Tapéta helyett, amire két okom is van. Egyfelől: a rajzokon megteremtett épületek és a fotókon ábrázolt terek léptékei között erős kontraszt mutatkozik. A szabad építészeti víziókra nem csak az expresszív formálás a jellemző, hanem az is, hogy szinte kiáltanak a nagy méret után. Vinczének legutóbb tizenöt évvel ezelőtt, éppen az említett csengeri sportcsarnokkal sikerült megmutatnia, milyen nagyságrendet is kívánnak maguknak tervei. Kívánom neki, hogy mielőbb találja meg őt az a feladat, az a ház, amellyel a belső imaginációjával arányos tömeget és teret tud megvalósítani.
A másik ok, amiért a Lépték találóbb címnek tűnik, a következő: az itt látható két belsőépítészeti munka, a Képíró étterem és a Szív utcai iroda hatásmechanizmusa is a léptékellentétre épül. A belsőkben elhelyezett óriásképek egészséges feszültséget és mozgalmasságot hoznak létre az intim terekben.
Zárójelben jegyzem meg, hogy Ekler Dezső biztosan örömmel szemléli a „nagyítás az építészetben”-jelenségéről szóló elméletének újabb nagyszerű példáját.
Vincze most is magabiztosan közlekedik a képzőművészet és az építészet műfaja között: a festményeredetikről készült nagyításokat építészeti térképző elemként használja úgy, hogy közben megtartja a kép képi mivoltát, de ugyanakkor a képkivágás és képi komponálás által át is alakítja a kiindulópontul szolgáló festményt. Az étteremben a kiválóan megoldott kép-megvilágítás, a mértéktartó, mégis hatásos falszínezés elegáns enteriőrt teremtenek. Az irodában gyakorlatilag az óriáskép az, ami karaktert ad a belsőnek, úgy is mondhatnám, a semmiből teremt valamit. Lényegében ugyanez történik számtalan reneszánsz és barokk palota máskülönben teljesen jelentéktelen termében és szobájában, ahol kizárólag a falfestmények keltik életre a belső tereket. Az egyik építészeti folyóiratban nemrégen közölt tizenöt, többé-kevésbé új budapesti vendéglátóhely enteriőrjei közül úgy emelkedik ki a Képíró étterem, mint egy odatévedt tengeri yacht a balatoni kikötő kis vitorlásai közül. Az elegancia nem akarás, hanem belső tartás dolga.
Végül pedig meg kell kérdeznem Önöktől: ugye érzik, ugye látják, hogy Brett Schneider szelleme itt van közöttünk? Az 1987-es dátummal jelzett lapon a rákszerű épületlény és 2004-ben született, késői társai ma is sugározzák az erőt, ami őket, mint minden ifjú embert, pályájuk kezdetén áthatotta. Azt mondom: őket, mert Brett Schneider voltaképpen négy ember, négy építész volt: Kotsis István, Salamin Ferenc, Szalai Tibor és Vincze László. Tibort most megejtően rejtélyes mosolyú arcképe idézi meg, s a barát, akivel akkor együtt rezdültek húrjaik és lelkük, immár az elíziumi mezőkről figyeli Lacit, amint vízióit lassan épületté desztillálja. 


Sulyok Miklós
(Tapéta – Vincze László kiállítása az N&n Galériában – 2004. április 14 – május 4.)